Skip directly to content

Könyvbemutatók a bizánci teológiáról és liturgiáról

November 3-án Budapesten, a Panágia Központban, 28-án pedig a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán mutatták be Baán István két új könyvét.

A fővárosban először Perczel István vallástörténész mutatta be Palamasz Szent Gergely „A szentül élő hészüchaszták védelmében” írt terjedelmes művének görög nyelvből Baán István által készített, bevezetővel és jegyzetekkel bőven ellátott fordítását.
„Nehéz lenne eltúlozni a könyv jelentőségét – mondta Perczel István. – Palamasz Szent Gergely az ortodox egyház egyik legfontosabb tanítója, egyedül az ortodox egyház vallja az isteni lényeg és az isteni tevékenységek megkülönböztetésének tanítását. Számunkra ez a záloga annak, hogy már ebben az életben lehetséges a tiszta istenlátás és az isteni fénynek a szemlélése. Ezt a tanítást védelmezte Palamasz Szent Gergely a XIV. század első felében, és emelte dogma rangjára 1341-től több, Konstantinápolyban tartott zsinat. Érdekes módon pár évszázaddal később elfelejtették, és csak a nevére emlékeztek egészen a XX. századig, amikor 1959-ben Jean Meyendorff újra „felfedezte” és közreadta Gergelynek „A szentül élő hészüchaszták védelmében” írt művét, amelynek a „Triászok” címet adta, mert három hármas egységből, tehát összesen kilenc összefüggő értekezésből áll. Ettől kezdve a mű sok vitát kavart, egyúttal viszont hihetetlen népszerűségre tett szert Nyugaton és Keleten, katolikus és ortodox körökben egyaránt, mert a bizánci teológiának ennél fontosabb műve gyakorlatilag nincsen.”
 
 
Ezután Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát ismertette Baán István kis könyvét a bizánci liturgiáról, melynek címe: „Uram, Tehozzád kiáltok!”, és Sapientia Főiskolán tartott szabadegyetemi előadásainak írott változata. A személyes reflexiókkal tarkított ismertetőben a főapát többek között kiemelte:
„Jézus Krisztus egyházának liturgiái gazdagok, kincsestárak: az üdvösség és egyúttal a kultúra eleven kincsesházai, ha ezzel az emberek, a közösség élni tud. Ez a bizánci liturgiával kapcsolatosan még erősebb igazság, valóság…Ezt a könyvet kézbe kell venni, és ha lehet, többször el kell olvasni. Gazdaggá, szabaddá tesz. Mint a jó bor, itatja magát. Olvastatja magát, alig lehet letenni, mert egyik téma szervesen következik a másikból, lelket és szellemet gazdagít. Olyan lendülettel, olyan stílusban íródott, hogy nem lehet abbahagyni. Egyik fontos megállapítása: a liturgia nem csak prózában, hanem énekben is hatalmas. Énekelve, dallamosan ez sokkal „ütősebb”, mint az általunk használt mai formájában. Beleivódott a hívek emlékezetébe. Adott esetben, dogmatikus harcokban nagyon fontos volt, hogy van egy idézet, amellyel lehet válaszolni. Ha megkérdezik, kicsoda Jézus Krisztus, nem kell sokat keresgélni, hanem megvan rá a válaszom, amit vasárnapról vasárnapra át is elmélkedem.
A könyv ezt az átitatottságot sugallja, ezt magyarázza és erre hív meg. Ugyanakkor minden szempontból, a szó legnemesebb értelmében „népszerűsítő” munka: például az egyes fejezetek után kérdések következnek, amelyekre rövidebb, szakszerű válaszok adatnak.”
Befejezésül a főapát „szívből kívánta, hogy a könyv olvasóit az olvasás vezesse el – Kosztolányi Dezső szavaival élve – Isten vendégségébe.”