Skip directly to content

Mint a kenethozó asszonyok...

Húsvétvasárnapra virradó éjjel összegyűltünk és virrasztottunk Krisztus sírja mellett.

Egész éjjel ott voltunk, mi, asszonyok.
És talán sokáig imádság helyett csak aggodalommal volt tele a szívünk. Aggódtunk, mert bár félretettük mindennapi gondjainkat, háziasszonyi teendőinket, de mégis gondolataink vissza-visszatértek. Aggódtunk, hogy vajon testi-lelki gyöngeségeink miatt nem lankadunk-e el a virrasztásban. És végül szeretteinkért aggódtunk. Hosszú volt az éjszaka, mindenkit Krisztus elé tárhattunk.
És imádságaink közepette, a kő, az aggodalmaink súlya lassan eltűnt, és immár teljes szívvel, buzgó imával várhattuk a feltámadást. És megérthettük, hogy nőként a legszebb feladat, ha úgy cselekedhetünk, mint a kenethozó asszonyok: fáradtan, sokszor aggódva, de mindig készen Krisztust szolgálni.
(Mónika)
 
 
 
 
Vajon a holtak között van-e még az Élet?
A föld alatt van-e még a le nem nyugvó Nap?
Jertek hamar, siessünk gyorsan, és nézzünk be a szent sírba! – így kiáltott a kenethozó asszonyok kara.
Ám odabent tündöklő angyalt láttak, s ezen önmagukban tűnődve csodálkoztak.
Az angyal pedig örömre változtatta szomorúságukat, ezt kiáltva:
„Szent dolgok kedvelői, ne féljetek! Föltámadt az Életadó, és uralkodik, ő megadja a világnak a nagy kegyelmet.”
(sztihira a Kenethozó asszonyok vasárnapján)